Az ételeknek nem az az egyetlen célja, hogy tápláljanak minket – különböző receptek és fogások arról mesélnek, ki hozta létre vagy írta le őket, vagy éppen arról, kinek a tiszteletére alkották meg.
A mai menüvel különböző hírességek szellemét idézzük meg: uralkodóktól kezdve festőkön és szakácstanoncokon kereszül balett-táncosokig. Az alábbi népszerű ételek mind egy-egy történelmi alakról kapták a nevüket.
Előételek
Carpaccio: Ez a fogás vékonyra szeletelt nyers marhahúsból áll, és Giuseppe Cipriani alkotta meg 1950-ben a velencei Harry’s Barban egy grófnőnek kedveskedve, akinek orvosi ajánlásra nyers húst kellett fogyasztania. Az étel a velencei festőről, Vittore Carpaccióról kapta a nevét, akinek festményei híresek voltak a nyers marhahúshoz hasonló sötétvörös színárnyalatokról.
Cézár-saláta: Cézár-saláta: Mindenki ismeri ezt a salátát, amely krutonnal, selymes öntettel, szardellával és parmezánnal készül. Nevét nem a Római Birodalom császáráról, hanem Cesare Cardiniről kapta, aki csapatával a mexikói Tijuanában található Hotel Caesarban alkotta meg a receptet.
Császárzsemle: A bécsi császárzsemle tetején jellegzetes, ötágú csillagforma rajzolódik ki. A pékárut I. Ferenc József osztrák császár tiszteletére nevezték el a 19. század végén.
Főételek
Szendvics: Könnyű harapnivalónak választhatunk egy örök klasszikust: a szendvicset. Két szelet kenyér közé tenni valamilyen feltétet már akkoriban sem volt újkeletű dolog, de úgy tartják, hogy a szendvics John Montagu, Sandwich negyedik grófja után kapta a nevét 1762 körül. Az arisztokrata ugyanis szenvedélyes szerencsejátékos volt, és kártyázás közben a legkönnyebben néhány szendviccsel tudta csillapítani az éhségét, így fel sem kellett állnia a játékasztaltól.
Pizza: A margherita az egyik legklasszikusabb pizza, amelyet állítólag Savoyai Margit olasz királynéról (1851–1926) neveztek el. Az anekdota szerint őfelségének az olasz zászló színeiben pompázó pizzát szolgáltak fel, amikor 1889 körül Nápolyba látogatott.
Két nyelvhal alapú fogás: Az úgynevezett Marco Polo-nyelvhal az olasz kereskedő, utazó és író, Marco Polo tiszteletére készült, és olyan gazdag és dekadens hozzávalókat tartalmaz, mint a brandy, a homár, a pezsgő és a tejszín. A spanyol művészről elnevezett Picasso-nyelvhal a kevésbé különleges alkalmakra készült: ez egy gyömbéres-citromos mártásban sült hal, amelyet gyümölcskonzervvel tálalnak.
Ételek marhahúsból: Húsimádóknak ajánljuk a Chateaubriand bélszínt: ezt a fogást egy Montinireil nevű szakács alkotta meg 1822 táján François-René de Chateaubriand vikomt (1768–1848), francia író és politikus számára. Igazán drága és fényűző ételről van szó, a Chateaubriand bélszínt ugyanis két kevésbé értékes hússzelet között sütik meg, amelyek ezután kidobásra kerülnek.
Ha egy kicsit kevésbé fényűző marhahúsfogást keresünk, a Sztroganov-marharagu jó választás lehet. Valamelyik 19. századi orosz grófról kapta a nevét – nagy valószínűséggel Pavel Alexandrovics Sztroganovról vagy Grigorij Dmitrijevics Sztroganovról.
Utolsó szereplőnk a marhahúsból készült fogások listáján a Wellington bélszín, egy igazán nagyszerű és laktató étel: bélszín, pástétom és gomba ropogós tésztabundába csomagolva. Arthur Wellesley (1769–1852), Wellington első hercege után kapta nevét, aki a waterlooi csatában Napóleon felett aratott győzelme által vált brit nemzeti hőssé. Érdemes megjegyezni, hogy a Wellington-csizma (az akkoriban népszerű magas szárú lovaglócsizma) is róla lett elnevezve – egyesek szerint a fogás (alakját figyelembe véve) is inkább a csizma, mint a herceg után kapta nevét.
Harapnivalók
Nachos: Vendégvárónak vagy közös ropogtatnivalónak tökéletes választás a nachos, amelynek ötlete Ignacio „Nacho” Anaya fejéből pattant ki 1943-ban, a mexikói Piedras Negrasban található Victory Club nevű étteremben. Az anekdota így szól: egy csoport vendég étkezni szeretett volna, de Anaya, a szállodai alkalmazott, nem találta a szakácsot. Ezért aztán maga ment ki a konyhába, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve háromszögekre vágott néhány sült tortillát, sajtot és jalapeño paprikát tett hozzá, felmelegítette, majd ezt szolgálta fel a várakozó vendégeknek.
Pommes Anna: Egy másik szénhidrátbomba a francia Pommes Anna („Anna-krumpli”). Ez a mutatós köret vékony, vajban sült burgonyaszeletekből készül. Nem tudni biztosan, hogy Anne Deslions-ról – egy előkelő kurtizánról III. Napóleon idején (1848-1852) –, vagy Anna Judic színésznőről kapta-e a nevét.
Ha otthon szeretnénk főzni, nem feledkezhetünk meg az alapokról – ebben a franciák igazi mesterek, akikről méltán vehetünk példát. Gazdagabbá tehetjük az ételeket például besamel mártással (amely Louis de Béchameil után kapta a nevét) vagy béarnaise szósszal (melyet először a Béarnból származó IV. Henrik egykori franciaországi rezidenciájának éttermében szolgáltak fel); egyes fogásokhoz pedig jó alapul szolgálhat az úgynevezett mirepoix. Ez egy olyan zöldségalap, amelyhez az apróra vágott hagymát, répát és zellerszárat lassan, vajon pároljuk meg, és amely pörköltek, levesek vagy szószok kiindulópontja lehet. Az egyszerű, de hatásos recept elnevezése Charles-Pierre-Gaston François de Lévis-re, Lévis-Mirepoix hercegére (1699-1757) utal, aki francia tábornagy és nagykövet volt, és aki a recept megalkotásáért felelős szakácsot alkalmazta. A szakács neve nem maradt fenn.
Desszert
Sacher-torta: Igazi csokirajongók számára rendkívül csábító lehet a Sacher-torta. Ez a gyönyörűen csillogó étcsokoládétorta Ausztria egyik legismertebb süteménye. Először 1832-ben készítette el Franz Sacher, egy 16 éves szakácstanonc, aki egy este, amikor a főszakács megbetegedett, előállt a torta receptjével, és bemutatta azt herceg és gróf Klemens Wenzel Metternich-nek és vendégeinek. Az eredeti recept a mai napig a bécsi Hotel Sacher szigorúan őrzött titka.
Hercegnőtorta: Ha egy kis királyi előkelőségre vágyunk, válasszuk a prinsesstårtát, azaz “hercegnőtortát”. Ez egy svéd, cukrászkrémmel töltött piskótatorta, amelyet zöld marcipánnal vonnak be. A marcipán színe miatt eredetileg „zöld tortának” nevezték, de a 20. század elején Margaretha, Märtha és Astrid svéd hercegnőknek olyannyira kedvencévé vált ez az édesség, hogy az ő tiszteletükre új nevet kapott.
Pavlova: De választhatjuk a ropogós, krémes Pavlova-tortát is: ez a habcsók alapú, tejszínes krémmel és gyümölcsökkel megrakott desszert Ausztráliából vagy Új-Zélandról származik (egyikre sincs konkrét bizonyíték), és Anna Pavlova orosz balerináról kapta a nevét, aki az 1920-as évek egyik turnéja alkalmával járt itt.
Italok
Pedro Ximénez: Ez a likőrbor Andalúziában készül, az alapjául szolgáló szőlőfajta pedig egy spanyol katonáról kapta a nevét, aki állítólag az 1600-as évek elején, az utazásai során Németországban és Hollandiában szedett szőlőt Andalúziában kezdte el szaporítani. A modern tudományos módszerek azonban bebizonyították, hogy a Pedro Ximénez szőlőfajta DNS-e alapján nem lehet rokona a német fajtáknak, így tehát ma már úgy gondolják, hogy mégiscsak Andalúziában őshonos.
Bloody Mary: Ha valami még ütősebbre vágyunk, rendeljük Bloody Maryt. Ez a klasszikus, vodka alapú koktél paradicsomlével és csípős szószokkal – Worchester- és tabasco szósszal – készül. Körülbelül 100 évvel ezelőtt a párizsi Harry's New York nevű bárban fejlesztették ki, és gyakran használják mind másnaposság elleni gyógymódként, mind brunch-okat kísérő hangulatfokozóként. De vajon kiről kapta a nevét? I. Mária angol királynőről, aki „Bloody Mary”, azaz „Véres Mária” néven híresült el, vagy a chicagói Bucket of Blood nevű bár Mary nevű felszolgálójáról? Vagy esetleg a Harry's egyik vendégének barátnőjéről, akit történetesen szintén Marynek hívtak? Ha kettőt-hármat megiszunk belőle, valószínűleg már nem igazán fog izgatni minket a név eredete.
Napóleon-brandy: A híres császárról elnevezett borpárlattal zárjuk a sort. Egy anekdota szerint Napóleon több rekesz Courvoisier konyakot vitt magával, amikor 1815-ben Szent Ilona szigetére száműzték, ezért legénysége „Napóleon konyakjának” nevezte el az italt, amely ma Napóleon-brandy néven is ismeretes. De ha egy kicsit jobban utánajárunk a történetnek, akkor kiderül, hogy a Courvoisier szeszfőzdét csak 1835-ben alapították, tizennégy évvel Napóleon halála után; arról nem is beszélve, hogy Napóleon állítólag absztinens volt. Az igazság talán egyszerűen az, hogy az italt a tiszteletére nevezték el így, amikor 1809-ben meglátogatott egy italraktárat.
